‘újrafelhasznált’ vers

áldott a perc, mely áramolni
kezdett, s láttatja velem a felborult
tavakat.
kifordult éji lepléből a távol,
s a sötétség felosz’ni látszik
kormos mivoltából.
bájos liget szerte-széjjel hull,
s keltő naplemente árnyába a lélek
megpihen, megbúj.
jajveszékelés zizzen a tündöklő napfolt
ragyogó orcáján,
s fél a setétség megrekkenő
terén,
hogy többé nem lépdel oldalát
a Föld felé fordítva, s nem
lesz lélegzete a por sivár
hamuja.

különben is, mire fel
éneklik, zengik a napot,
hosszú sorvadásnak indult indulatok
derékba törve integetnek,
jajj, jajj, én itt vagyok,
s elhamvadt földi porba
merítve tollam,
írok, ékesen szólok,
hogy higgyék,
bolond vagyok.

eltűnt. eltűnt a mogorva ábrázat,
mindenek felett Isten oltalmával
használható kezem írása,
bal, vagy jobb kezem fekvése az igaz.
ha hazug szavak kerregnek,
szívem fel ‘s alá jár-kel.
onnét, a távol vad, gesztenyefák
árnyékából jön, döbbent dörrenéssel
adja tudtomra,
hogy élek,
s míg a magosba száll
örömzengő odája,
én itt vagyok köztetek,
leragadt, ostoba finánc,
vagyon, és megbecsülés nélkül.

göröngyös lelkem üde illatával
hitetem el
az emberekkel,
szanaszét hagyott, roskadó mivoltom
már réges-régen,
bárki mondja –
nem én vagyok.