Mint aki a vizek közé esett

Imre, igyál! Nem iszom most. Elég volt a sör.
S elkezdtünk lóherét keresni. Én találtam…
És talált. Három négylevelű szerencsevirágot.
S bementünk a vízbe. Bementünk, de minek.
Imre! Nem olyan hideg. Mintha az előbb már megszoktam volna,
s beljebb jött.
Majd elindultunk a parton sétálva, ki úszva.
Jött mögöttem. S egyszer csak felkiáltott.
ÁÁÁ! Ne! Jaj, ne, segítség!
Én akkor már sírva fordultam felé, de elkapott
engem is a sodrás. Elkezdtem úszni, de görcsöt
kaptam. Totya engem megmentett. Kidobott egy fára.
Majd keresni kezdte.
Én hívtam a 112-őt, de magyar hon által az
soha el nem érhető. a 107 is foglalt volt, csak
szólt belőle a gép,
de végre a 105-ön a tűzoltóság vette fel.
Kereste Totya, vagy ötvenszer lemerült.
Vagy ötvenszer, vagy egyszer sem.
De már nem bukkant fel.
Minden egyes perce, igaz most halványan,
De bennem él, s ugyanúgy Totyában is!
Feldolgozhatatlan, és értelmetlen.
A Nagy Gyereket elvitte a víz.
Fél három volt, de ezt csak a tűzoltók mondták.
Mert én nem tudtam.
Negyed hétkor kihozták a partra.
Ott feküdt,
mint aki a vizek közé esett.
Szerette az életet, de gondolt a halálra is.

Szilvi megemlítette, hogy mikor elmentek Ráckevére ketten
Imre lassításra bírta a temető előtt.
Jajj, ha én egyszer meghalok, ide temessetek,
Mert ilyen temetőkapuja nincs egynek sem.
Ő tervezte, készítette, s most őrá fog vigyázni mindörökkön örökké,
Ámen