Ballagásra

(Ballagásra írt beszédem 2005-ből, mikoris sokakkal együtt otthagytam a Csepel-műszakit, ismertebb nevén a Bajákit.
– és ez fel is lett olvasva, de tényleg)

El akartam búcsúzni! El az iskolától, el az osztályoktól, el, a padtársamtól!
El akartam még utoljára mondani, mi lesz, ha én nem leszek itt. Gondolkoztam, s valahogyan erre választ nem leltem! Nem lesz semmi. Nélkülem is ugyanúgy zajlik le minden egyes óra! Nem nyúltam bele az iskola folyásába, nem tettem eget-rengető megjegyzéseket az igazgatói előtt, mégis itt vagyok! Mert manapság persze így mennek a dolgok!
Megtanultam, – sokakkal együtt – hol van a 109-es terem, s hogy oda a lábam tanár nélkül be ne tegyem! Átéltem itt sok megoldás nélküli matekleckét, a megoldás hibája mégsem a könyvekre fogható! Átaludtam sok rajzórát, mert szemeimet nem figyelték! Na és igen! Az IRODALOM! Már akkor könnyen kapartam a szavakat… a falról! S elnézést, ha most kissé dadogok, de manapság, ugye így mennek a dolgok!
Akár a közös évek el. De még egy utolsó üzenet mindenkinek, aki most jön: Csak szépen, lassan kortyoljuk azt a kávét! Mert ugye a folyosó… sokszor ázott az automata kávéjától, s ha feltörlőt kértünk, akkor az aktuális helyről vagy elküldtek, mert nem volt (valószínű egy másik kávéfoltot takarítottak vele) vagy éppen senkit sem találtunk ott! Mert ugye ma így mennek a dolgok! Nekem itt csak három év jutott ki, bár nemigen rúgtak ki sehonnan, s meg sem kellett buknom, mert… mert ugye ma így mennek a dolgok! Ennyi idő alatt talán már mindenkit láttam, de még most is akadnak ismeretlen arcok. S ők is itt vannak! Itt, a frontvonalon! Nem kérdezem őket, de kik ők? S ha már így alakult, örülök nekik is? Mert ugye, ugye ma így mennek a dolgok!
S lassan elballagunk! Van aki biztosan, van aki bizonytalanul… lépdel a lépcsőn felfelé!
Persze már nem is mondom: Ma így mennek a dolgok! Végül is nem sokáig vagyunk ilyen helyzetben. Jövő héttől kezdve már nekünk is bizonyítanunk kell. Talán a panasz sem hajtja majd nyugovóra fejét! Most egy-két hétig biztos hogy nem! Panaszkodunk! Ki ezért, ki azért! Ki egy félreértett mozdulatért…, ki a szabadba, csak siessünk kifelé! S ha már úgyis levegőre érünk, ne kérdezzük, inkább keressünk egy boltot. Mert ugye ma így is mennek dolgok!
Az elmúlt év kihagyhatatlan volt számomra! Nem csak a jó hangulat és a rengeteg nevetés miatt, ami gyakran ütötte fel fejét, bár legtöbbször a szünetekben, s persze a dohányzó küzdőterén, hanem mert bizony a hiányzásért igazolatlan jár. S ha nekünk nem is volt mindig szívélyes a háziorvos, vagy éppen a nyomtató adta fel, akkor bizony 8 órára a teremben kellett lennünk! De így sem volt mindenki pontos. Miért? Mert ugye ma így mennek a dolgok!
Néha pedig az adta a gondot, hogy ki rajzolta a padra a foltot? Hiszen ma így mennek a dolgok!
Ha pedig a kréta elfogyott, valaki a portára csoszogott, majd a büfé, s vissza a terem. Leült, s evett! Mondanom sem kell: Ma így mennek a dolgok! Persze nem lehetett mindent ilyen lazán fogni! Voltak órák, melyekre be kellett járni! A matekórák, s németek, na és a történelem! Persze itt mindig bajban voltunk: A tételek! Neked megvannak a töri tételek? Nincsenek!
S ha már német, akkor az jókedv! Igen! Általánosan jó hangulatban teltek! Próbálták megszerettetni velünk tanáraink a tanulást! Sokan azonban nem jöttünk rá, mit lehet ebben szeretni! Talán a szüneteket! A hosszúra nyúlt szüneteket! Igen! Talán azoknál semmi sem esett jobban a nagy felhajtásban!
Néha, bár – csak idézőjelben merem odatenni – „nem sok ilyen esetre emlékszem”, voltak cselszövések egymás és tanáraink ellen! Igen! Valamit tennünk kellett, hogy vidámságot csavarjunk ki az iskola levegőjéből! Vidámságot? Ja! Persze, ma így mennek a dolgok!
S ha már elrepültünk az évekkel együtt, s valami belőlünk is lett, azt kívánom közülünk mindenkinek, sikerüljön mindaz, mit jövőjében eltervezett. Legyen lendületes, kitartó minden érettségiző, s ha valami nem is sikerül, ne csodálkozzon, mert ugye ma így mennek a dolgok!