Címke: Attila Ha

“Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már unja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét –
zöld lángba borulnak a bokrok.”
/József Attila: Ha a hold süt../.

És terítve szaladgál monoton a fény, elhalkul a csönd, zaj lép szürke helyére. Elaprózva dirigál az ördögnek isten, mondva megtérül az elhanyagolható. Apró halak érnek a folyó végéhez, és közben tengeri eledellé válva megnézik a por hatalmát a parton, majd visszafordulva elkezdik a harcot, és mindennek vége egy időre.

A nagyhalak fordulva nekik megeszik őket, és híznak súlyos táplálékká. Életük furcsa körjáték, akár az enyém, mint szívek szaladnak végig az utcán, melyben ezer éve nem ült már senki. Ajkam forró lehellete csendül, öregszem néma kisdedként. Mikor megszült anyám, nem tudta, hogyan válnak fiai a semmivé. És itt állok mégis apró halként a szennyvízben, úszom a hatalmas tenger felé, farkam csóválva próbálom menteni ami végetért. Hadban állok a forró vizzel, és kifognak a vadászok.Mivel viszont kicsi vagyok, odadobnak a kutyához. Rágja fejem, had szenvedjek, élvezi a vér szagát. Anya szülte a teremtőt, és anya eszi a vadkacsát.

Mozdulatlan, sárga réten álmodom az életről. Mellbe döf a mindenható, majd két kezével elsöpör. Ásót ragad, nagy pofájút, azzal ássa sírgödröm. Felhúzza a gyásznadrágját, és táncot lejt a hátamon. Megalázva fekszem éjjel, mellettem a mélység, élelmes a jóisten is, és kényszerezve élteti, ha nem gyilkol, csak élvezi.

Reggel, mikor döglött halként száll a szag a vidéken, arra jön egy borszakértő, és elviszi a tetemem. Forgatja a szemét jobbra, és kezével balra csap. Tüzet arak a testem fölé, és énekelve riogat. Elképzeli, milyen voltam, és énekli a halálom. A borból vizet fakaszt, és megissza a virágot. Lelkem apró darabjai összeállnak félénken, de olyan, mint előtte, sohasem lehetek.

Forrnak a nagyvizek, a kicsik már szárazok. Gőzként terjednek végig az ablakon. Betekintve éneklem a sámánnak hű dalát, értelmem nem lesz már a végtelen igazág. A zöld rét fakót vetít. Méreg rágja alakom, tűzbe dob a nagy istenség, és elzárja a vízcsapot.

Látásom javul, dereng a kékség. A vízből merítve a magyarok istenét… hívom, akár a csend hívja a számat, kelltsem valóra a lidérces vágyat. Kezdem is nagy lommal, de nem akar megaludni a tej, és kérdezi félénken az isten, te itt mit keresel. Boldog szárazság, nem kell már víz, és a világ engem önmagához hív. Dereng a félelem, de a víz nem sugároz. Letörve magamról a rozsdálló láncot szabad lettem.

A rét virul, segít a holnap, hogy a félelmet az igazság szopja.