az elváltozott mindeség helységébe
léptem, számomra megszűnt a körülöttem,
kérem,
hallja meg, uram
álljon meg egy
szóra talán még van
időm, hogyha már lassacskán,
de
a világmindenség korában élek,
szapora légzéssel félre
fordult fejjel
aggodalmam a sírásra vár.
de nem jön a könny,
nem jön, csak komor
nevetés a
bölcsőm,
mely ringat,
és feledésbe merít,
hogy valaha is
voltam,
itt
veletek
együtt.
élénken,
akár a foszlányokba markolt
kéz hideg lehelete
a felém
sírt méla alkonyából
átlátszó lelkem
felé sikolt.
úgy, mint még senki nem
kérte a rám terülő lapok felfeszített
lelkét,
de vagyok,
és a világ kincse,
melyet akartok
hát nálam
megkapod
várj,
árny
vagy csak sötét folt,
melyet átszakít a körötte
elnyelő fény,
hát nézz
szembe
velem
én vagyok,
hol említett szarkasztikus lelkem
a világra rá
csodálkozik
hogy még megy, hogy még pörög valami
lélekbeli, abszurd,
inkrementális
adaptáció,
mely bennem nő,
nem másban,
hasonul meg velem,
és egy azon,
hogy tartva a testi fogságtól
repülök feléd,
akár szárnyát széttárt madár,
suhanok
a magas fellegeken,
vagyok, és nézek le közétek,
elhalványult,
tengernyi
elme –
beteg